|
A LÉLEK CSIGALÉPCSŐJE Toronyrajzok
Munkáimban az egyedi rajz és a sokszorosító grafika eljárásai egyformán hangsúlyt kapnak, egymással kölcsönhatásba kerülnek. Mindkét irányra jellemző a megtervezett helyzetek, folyamatok létrehozása, a grafika térben és időben való kiterjesztése. A sokszorosító eljárással készített grafikai lapjaim is egyedi grafikának tekinthetőek, a rajzok pedig rendhagyó sokszorosított grafikai lapok, hiszen számomra a különböző eljárások, történések lenyomatai az érdekesek, nem a példányszám. A ceruzarajzok technikájában jelen van a gépimitáció, az ismétlés, a mechanikus elmélyedés. A rajzok azonos külső körülmények között, hasonló lelki állapotban készülnek: kvázi plotterként önmagam „nyomtatom”. Az ismétlődő, gyors mozgások segítségemre vannak a verbális gondolkodás által megközelíthetetlen lelki tartalmak megjelenítésében. A rajztáblára feszített lapon dolgozom fehér tussal, majd ceruzával. Az itt használt különleges rajztechnikában egyszerre egy, kettő, három, vagy négy rotring ceruzát tartok a kezeimben, melyek gyors, gyakran ritmikus mozgás által hagynak nyomot a papíron. Két kézzel egyszerre rajzolódnak, pontozódnak a fuvallathoz hasonló foltok, ponthalmazokból álló sűrűsödési figurák. A rajz megszületését legalább annyira a rajzolás aktusa és fizikai élménye határozza meg, mint az alkotó vizuális képzelet. A rajzolásra kiválasztott hely minden alkalommal a tér egy olyan kitüntetett pontja, amely a figyelem szabad lebegését segíti. A Rómában készült rajzok esetében a figyelem tengelye – a város rezdüléseinek erősítő antennája – a sötét pincétől a panorámáig emelkedő csigalépcső, tetején a Palazzo Falconieri rejtőzködő lanternájával. A rajzok és a grafikák közös szerkezeti modellje Borromini egyik stukkója (amely a palota északnyugati szárnyában, közvetlenül a csigalépcső melletti terem mennyezetét díszíti: „középen egy szemmel koronázott, díszes pálca, mely a földgömbön áll, a földgolyóbist és a pálcát ívesen veszi körül egy saját farkába harapó kígyó, az állat teste ívének két legszélső pontját babérkoszorú fogja össze” – Hetényi Ágnes: A római Palazzo Falconieri, Száz év a Magyar–Olasz kapcsolatok szolgálatában, HG &.Társa Kiadó, 1995). építőelemei a toronyban készült ceruzarajzok, valamint a Római Magyar Akadémia, illetőleg a Triznya Kocsma éppen jelen lévő és időn kívüli vendégeinek arcvonásairól, Borromini csigalépcsőjéről és a Tevere vizéről készített fényképeim. Az említett munkákból az Akadémia könyvtárának olvasótermében 2000. November 24-én kiállítást rendeztem. Itt az emberek, a rajzok és a fotók – a könyvtár bensőséges terében foglaltattak egységes szerkezetbe. Csorba László bevezető szavai után Gábor György „Ember a toronyban” című írását olvasta fel a Római Magyar Akadémia vendégeinek, ezt követően Sulyok Miklósnak a rajzaimról írott villámlevele hangzott el.
Lévay Jenő kiállítása a Római Magyar Akadémia könyvtárában, 2000. november
Lévay Jenő kiállítása a Római Magyar Akadémia könyvtárában, 2000. november
Lévay Jenő: R.1.S, grafit - fehér tinta, kb.15x12cm rajz 42x27cm papíron, 2000
Lévay Jenő: R.7.LT, grafit - fehér tinta, kb.15x12cm rajz 42x27cm papíron, 2000
Lévay Jenő: R.9.SSQ, grafit - fehér tinta, kb.15x12cm rajz 42x27cm papíron, 2000
Lévay Jenő: R.5.M, grafit - fehér tinta, kb.15x12cm rajz 42x27cm papíron, 2000
Lévay Jenő: R.6.T, grafit - fehér tinta, kb.15x12cm rajz 42x27cm papíron, 2000
Lévay Jenő: R.8.TL, grafit - fehér tinta, kb.15x12cm rajz 42x27cm papíron, 2000
Lévay Jenő: R.10.SSQ, grafit - fehér tinta, kb.15x12cm rajz 42x27cm papíron, 2000
Lévay Jenő: R.2.M, grafit - fehér tinta, kb.15x12cm rajz 42x27cm papíron, 2000
Lévay Jenő: R.4.M, grafit - fehér tinta, kb.15x12cm rajz 42x27cm papíron, 2000
Lévay Jenő: R.11.SSQ, grafit - fehér tinta, kb.15x12cm rajz 42x27cm papíron, 2000
Lévay Jenő: R.11.SSQ, részlet
Lévay Jenő rajzairól
Sohasem írtam még olyan művekről, amelyeket nem láttam, most mégis megteszem, mert Lévay Jenőnek olyan rajzsorozatáról van szó, amelynek egyes darabjait már ismerem, s nem utolsó sorban, mert ezek a művek Rómában születtek. Rómában, amely, mint tudjuk, soha senkivel nem bánt mostohán, például Jenőnek egy ilyen meditációs tornyot ajándékozott Borromini mester keze által rajzolva... Meg aztán az is izgat, mert Csorba tanár úr elküldött nekem egy rajzot digitális formában, hogyan lehetséges egy e-mailen kapott műről fogalmat alkotni. Ritka, mint Rómában a hóesés, az olyan művész, aki Lévay Jenőhöz hasonlóan nem képzeli, hogy a művészet, s különösen az ő művészete, kizárólag őróla szólna. Az alkotás feszültségében előbb-utóbb minden művész. rájön”: de hiszen én képes vagyok világokat létrehozni, teremteni valamit, ami azelőtt soha nem létezett, s azt, aki ezzel a tudattal él, semmi sem menti meg tőle, hogy néha elhiggye magának, ő tulajdonképpen Isten. Pilinszky mondja: a költő médium, végső soron tehát nem saját személyiségéről szól a mű, hanem az általa fogott adásról, az abban hallható üzenet közvetítéséről, s ha túlságosan előtérbe tolja személyiségét, az adás elhalkul. Nos, Lévay Jenő a legtisztább absztrakt művészetet műveli (.Hogyan kerüljem el a kompozíciót?” - kérdi egy helyütt), azt a fajtát, amelyről az jut az ember eszébe, lehetetlen művészettörténetet írni, a művészetnek nincs is összefüggő története, csak a művészeknek van történetük, a mű - s itt egyaránt gondolhatunk a zenére, a képzőművészetre vagy a lírára - a művész lelkének legbelső rezdüléseit közvetíti, az oeuvre ugyanúgy magában áll az úgynevezett művészettörténetben, mint az egyén a történelem folyójában. Lévay művészete azonban mégsem a puszta szeszély vagy önkény terepe, ő pilinszky-i értelemben vett médium, a tökéletesen szabad és ismeretlen hazát keresi, amely az ember örök vágya, ahol Lévay kifejezésével élve .egy, a hétköznapi valóságon túli ország eszméinek- rögeszméinek, álmainak-ábrándjainak, vágyainak- reményeinek, szenvedéseinek-gyönyörűségeinek” története zajlik. Hogyan is rajzol ő? Úgy, ahogyan lehetetlen rajzolni: szándék és terv nélkül, mindkét kezében hosszú ideig grafitceruzát tartva a papíron, a születő mű finom vonalhálója azonban mégis képet, szívesen mondanám, térképet rajzol arról a bizonyos másik országról, amely mindannyiunkban ott rejlik. Olyasmi jön így létre, mint a Rorschach- teszt, a huszadik századi pszichológia egyik legzseniálisabb lélekdiagnosztikai módszerének képei, amely talán egyedül kísérli meg a lehetetlent, vagyis kondicionálatlan reakciót előhívni az emberi lélekből. S ahogyan a tesztválaszok értékelése a személyiségpszichológia tudományának művészi szintű művelését kívánja meg az orvostól, a kondicionálatlanul születő rajzok értelmezése sem igényel kisebb erőfeszítést a befogadótól. Jenő viszont éteri könnyedséggel küldi nekünk ezeket a Rorschach-ábrákat, s még azt sem lesi, mit látunk beléjük, tudniillik az idea konkretizálódása őt már nem érdekli, bajlódjunk csak mi földi életünk tárgyaival. Azon a rajzon, amelyet én láttam kompjúterem monitorán, a Nazca-sivatagban látható rejtélyes, térképszerű (út?-)vonalak mezőjét hajszálvékony vonalgomolyag borítja, valami ős-bujaságban, mint Vénusz erdeje az ő dombját. A fehér tussal megrajzolt ,sivatagi vonalak” azonban csak a grafit érintése nyomán hívódnak elő a papírról, mintegy véletlenszerű plasztikává formálódva, ott, ahol a kéz erősebben érinti a ceruzát a felülethez, s rejtve maradnak az eszköztől nem szántott mezőn. úgy ahogyan a város, Róma terei és utcái ott húzódnak mindannyiunk kulturális tudatának mélyén, s bár ösvényeink ma egészen más nyomvonalat rajzolnak ki lépteink nyomán, olykor meglepetve vesszük észre, Róma útjain járunk. Már hallom az ellenvetést: de hiszen Lévay alkotói módszere és művei kiáltó ellentétben állnak mindazzal, amit Róma városában művészetnek nevezünk, a szinte kizárólag valamely társadalmi eszme megtestesüléseként felfogott esztétikai produkcióval, a kő és szellem találkozásából született, megismételhetetlen műegyüttessel! Hölgyeim és uraim, igazuk van, de kérdem én, akkor vajon hogyan lehetséges, hogy Lévay képes ihletet meríteni Rómából? (a szerző szándékától nem függetlenült, a kézirat ezen a helyen félbeszakad)
Budapest-Róma, 2000. november Sulyok Miklós
A torony az udvar felől
A torony a tetőterasz felől
A csigalépcső felülvilágítójában berendezett „műterem”
EMBER A TORONYBAN
Hölgyeim és uraim!
Minthogy súlyos földi zarándoklatunk ideje véges, s különösképp, hogy jelen pillanatunk - az örökkévalóság alá rendelődve - mint utolérhetetlen pillangó száll tova, kéretik, hogy e kavargó zajlásban becses figyelmüket fókuszálják szerény alázattal a zsidó-keresztény hagyományra. Az ember mérhetetlen hiúságában s nagyravágyásában íme, tornyot (la torre) épített vala, hogy teremtményi határait áttörve feljusson az egekig, s a mindeneket teremtő Istennel váljék egylényegűvé. Ámde az Örökkévaló - a maga rendíthetetlen szigorával és különös iróniájával - nem akármilyen büntetést mért felfuvalkodott teremtményére: alászállt, s összezavarta (héberül: balal) a toronyépítők beszédét. A szituáció mintha Ionesco valamely ötezer évvel később megírt darabjából lenne (pre)kölcsönözve. (Ne feledjük: a temporalitás, e zajló kontinuum a Gondviselő számára egyszerre és egyidejűleg örökös jelen csupán!) Ámde próbáljuk csak vizualizálni azt, amint tégla, meszesvödör és lapát megannyi nyelven próbál gazdát cserélni, eljutni rendeltetési helyére: Please, donnez für mich le badile, ???????! Az eset drámai következményeit aligha kell felidéznünk, hiszen mind a mai napig (hetedíziglen) megszenvedjük azokat. Idővel az ember sok más tornyot alkotott kedvére: messzi távolba fényeskedő világítótornyot és Eiffel-tornyot, ellenségnek kedvét szegő, vitézségnek s virtusnak példát adó őrtornyot és televíziós átjátszó tornyot, magasba törő, egeket karcoló templomtornyot és pokoli tornyot, a végtelen horizont élményét nyújtó kilátó tornyot és ferde tornyot. Megtanult toronyiránt haladni, toronyóra ütéséből tájékozódni és toronyugróként jeles alkalmakkor nemes vetélkedőben megvívni a másikával. Lett híres toronyőrünk (Quasimodo), az életét egy magányos toronyteremben megálmodó hercegünk (Calderon: Az élet álom) és egy toronyszobában csipkerózsika-álmot szunyókáló királykisasszonyunk (Bella Addormentata nel Bosco). S most, végre-valahára, Múzsák, ujjongjatok, perdüljetek táncra, zengjétek dalotok: immáron nekünk, a Falconieri-palotától ölelt kis rónaság lakóinak is lett toronyőrünk. Volt, ki az emberélet útjának felén jutott el a mélység bugyraiba, s van, aki (kicsit már talán túl is azon) érkezett el a kápráztató magasságokba. Önmagába zárkózó magánya, elefántcsonttornya csupán csak afféle látszat, rejtőzködése senkit ne tévesszen meg. Vándor, ki erre jársz, s nyugovóra hajtod fejed az úrnak és szolgának egyaránt kijáró siesta idején, vagy amikor álom-herceg éjszaka kopogtat ajtódon, tudd, s ne feledd, hogy feletted a légbe nyújtózó csöppnyi kis játékos tornyocskában (mintha csak éppen erre a célra és éppen őneki alkotta volna meg egykoron Borromini zsenije - a temporalitás ismét jelentőségét vesztette) valaki előtt a látóhatár kitágul, s fürkésző szempár vizslatja a messzi távolt. Ám a bensővé tett magány - nevezzük ezt origónak, archimédeszi pontnak, a kozmikus mindenség középpontjának - a toronynak, a "Világ Oszlopának" rejtekéből egyszeriben kipillant önmagából, ki az "Ég Ablakán". S amit a látó vigyázó szemeivel láthatóvá tett számunkra, az semmi más, mint önnön "imago mundi"-ja: a folyton születő kép élménye. A horizontális élmény a lélek belsejében vertikális mélységekbe transzponálódott. Ám mintha a torony eközben – egyszerre allegóriaként, metaforaként és fallikus jelképként egyaránt a papír hófehéren tiszta, szelíd és szemérmetes kétdimenziós síkján atavisztikus rést vájt volna, Földanya vagináját, le egészen a magmáig. Barátaim! Induljunk el a lélek csigalépcsőjén, fel a toronyba, s nézzünk körül. A szélesen hömpölygő panoráma sokat sejttet, s nem érhet bennünket csalódás: mint Petrarca egykoron a Viharos hegy ormain, úgy jutunk el saját bensőnk csúcsaira. Immár magunkba pillanthatunk. De vigyázzunk: szédítő magasságokba jutottunk. Kalandra fel!
Appendix
A tornyocskába szorgos kezek új nyílászárókat építettek. Jó lenne tudni, mekkorák voltak az eredetiek, merre is voltak egészen pontosan tájolva, s mit láthatott odafönn Borromini? Mert azt már tudjuk, hogy Lévay Jenő mit látott.
Róma, 2000. november Gábor György
Borromini csigalépcsője a Palazzo Falconieriben
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 01, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 02, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 03, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 04, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 05, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 06, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 07, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 08, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 09, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 10, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 11, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
Lévay Jenő: A lélek csigalépcsője 12, papír - tintasugaras nyomat, 42x32cm, 2003
|
