Roncshíd

PONTE ROTTO

„Lévay Jenőt hosszú évek óta bűvkörében tartja egy műtárgy, amely elhagyatottan áll Esztergom fölött a Duna medrében. Két pilléren acélszerkezet, azon egy nagyobbacska ház. A dorogi bányákból valaha kötélpálya vezetett ide, és 1927-től harminchat évig csillékben szállították és innen rakodták uszályokra a szenet. A csillepályát harminc évvel ezelőtt elbontották, és azóta a furcsa alkotmány céltalanul nyújtózik a folyóban.

Lévay totálisan érdeklődik a Dunai Kötélpálya Rakodó iránt. Fényképezi és gyűjti a régi fényképeit, kulturális hasznosításáról álmodik és álmához közösséget toboroz, művészeti akciókat talál ki, amelyeknek ez az építmény áll a képzeletbeli középpontjában, témájára képeket alkot és installációt tervez. Azon iparkodik, hogy az egykori – műszaki értelemben vett - műtárgy esztétikai értelemben vett műtárgy legyen. Az a szimbolikus erőtér, amelyet tárgya köré képez, sokban hasonlít azokhoz a magánmitológiákhoz, amelyet számos XX. századi művész mintegy állványzatként épített készülő művéhez, s amelyre a nézőnek már nincsen szüksége. De mégis: csak hasonlít. Lévaynak ugyanis sikerül olyan hívószavakat találni, amelyek más alkotók – építészek, képzőművészek – fantáziáját is megmozgatják, s noha hozzájárulásukat egyszerre használja fel és törli el munkáiban, maguknak a hívószavaknak a képe – a rakodó mint “váltótér”, mint egy képzeletbeli “repülőhíd” lába – állandóan előtűnik a törlések mögött.

Hogyan lehetséges ez? Úgy látszik, hogy magának a műtárgynak a szerencsés megválasztása felel azért, hogy ne magán-, hanem közös mitológiánk része lehessen itt valami. Egy tárgy hasznosságának csökkenése vagy megszűnése növelheti szimbolikus vagy esztétikai erejét. Ma talán a régebbi ipari modernség műemlékei vannak soron: hogy nagy példát mondjak, magának New Yorknak a varázsát is sok tekintetben az idézi elő, hogy egy már elavult, régebbi modernség fővárosa. Kezdünk más szemmel nézni a bezárt gyárak hodályaira; világszerte kiállítótermekké, színházakká alakítják át őket…”
(Radnóti Sándor: A műtárgy - Élet és Irodalom,2000.10.27.)

A Tiberisből a Forum Boarium közelében kiemelkedő kis hajó alakú sziget úgy “parkol” a Ponte Rotto alatt, ahogy a dunai szénrakodó, - a Váltótér – mellett várakoztak hajdan az uszályok.

Rómában a “kővé dermedt hajó”, amely Aesculapius szent kígyóját Epidauroszból a városba hozta, ma is ott áll, a sziget jelenleg is a gyógyítás szent szigete. A Forum Boarium felől a Pons Fabriciuson lehetett a szigetre jutni, a Pons Cestius pedig a Transtiberisre vezetett. A két városrészt a sziget közelében egy híd – a Pons Aemilius – közvetlenül is összekapcsolta. A szép hídnak ma már csak egyetlen íve látható, a Ponte Rotto. A “Roncshíd” mellett a Ponte Palatino és a sziget két hídja - ma ugyanúgy, ahogy a császárkori Rómában – választási lehetőséget kínál az utazónak: A híd/roncshíd az ókortól napjainkig járható, illetve körüljárható. A dunaparti “Roncshíd”, a Váltótér egykor energiát továbbított a város felé, ma elszigetelten, okafogyottan, monumentális kapuzatként áll a városfalon kívül. A partról nézve, ott, ahol hajdanában a csillék közlekedtek, egy nagy űr tátong. Nem látunk a végére és amikor hajóval áthaladunk ez alatt a kapu alatt, akkor sem tudjuk pontosan, hogy honnan hova kerültünk. Éppen ezért fogható fel úgy, hogy ez egy láthatatlan, netán egy képzeletbeli világ kapuja, ami csak a médiumain keresztül nyilvánul meg ebben a valóságban. Nem lehet tudni, hogy hol van a valóság és a képzelet határa, ráadásul e tartományok föl is cserélődhetnek egymással.

A szél, a víz, az emberi kéz érintése, a kopás, arcvonásainkat, személyiségünket észrevétlen lassúsággal –ahogy a cseppkő is növekszik – visszaveszi tőlünk. Az “időkoptatta” szoborarcokra, hídpillérekre, az ősi mintákra illesztem közelmúltunk ma még élesen kirajzolódó gesztusait, konstrukcióit.